Meg sem történt

 Az első ébredésnél inkább visszafeküdt a szoba lakója. Az ablakon betörő
napsugár még nem érte el az asztalt, így Alex tudta, van még ideje felkelni.
A második ébredésnél már az asztal fölött a falon találta az aranyos ragyogást.
Motorikus mozdulattal bekapcsolta a számítógépet, és igyekezett nem
gondolni semmire. Így telnek a reggelek már hónapok óta. Az ébredés pár
lélegzetnyi öntudatlansága volt a nap egyik fénypontja számára. Ilyenkor néha
megértette a drogosokat és az alkoholistákat is. De jó is lehet állandóan
öntudatlannak lenni, nem foglalkozni a tegnappal vagy a holnappal, miközben a
mát leszarja az ember.
 Mire felállt a rendszer, már maga elé vette a billentyűzetet az ágyba.
Végignézte az interneten azt a hat vagy 7 humoros oldalt, amiket hónapok óta
szinte minden reggel és amiken csak elvétve húzódott mosolyra a szája széle.
Utána fellépett a közösségi oldalra,amin annyi ismerőse ott volt.
Négyszázharmincöt „barátja” volt itt, de már jó ideje nem találkozott egyikkel
sem személyesen.
 Ma sem jött üzenet, „de majd nem sokára”- gondolta. Odakint eközben
rendületlen sütött az őszi nap, még ragyogóbbá téve a színpompás faleveleket.
Így telt az idő egészen a délután hajnaláig, ám ekkor hirtelen elment az áram,
sötétségbe borítva a képernyő síkját. A feltörő düh, illetve a becsapódó ököl
áldozatává vált a klaviatúra „+” és „enter” gombja, valamint az egér jobb
gombja is. Zene és net nélkül kicsit fojtogatónak érezte az életet.
 Miután elmúlt a düh, és helyét a tenyérnyi letargia vette át, Alex véletlen az
ablak irányába tekintett. Odakint éppen egy madarat zavart el egy energikus
mókus a diója mellől. A gyermeki felfedezési vágy orkánként fújta el a letargia
ködét, és ezzel egy időben rugóként pattintotta ki az ágyból. Az ingyenes
természet mozi el is feledtette az áramszünetet. A mókus pár perc után a
lombok maradványai közt akrobata fantomként vált láthatatlanná, ám utána is
maradt látnivaló. Fél sarokra egy pantomim művész adta elő műsorát, mellette
egy oszlopon plakát hirdetett egy last minute koncertet. Odébb gördeszkás
srácok koptatták a közterület „méreg drága” burkoló elemeit. A ház alatt a
padon egy félénk, szemüvegez lány olvasta mély érdeklődéssel regényét,
közben az őszi szél pírjától pirosas arcán néha felvillant egy mosoly, amit
mindig egy körbetekintés követett. „Talán szégyellte a mosolyát”- gondolta Alex. 
Alex nem nézett aznap már a Gép felé. Helyette felvette kedvenc kabátját,
táskájába bedobott egy könyvet, felmarkolt némi pénzt a kulcsaival
egyetemben, és az ajtó felé vette az irányt.

 Az éjszakai szél fütyülve és süvítve bukdácsolt az erdő fáinak
feketéllő ágai között. A hideg fényű hold láthatóbbá tette, hogyan
hullámzik a fű, hogyan csap tajtékot a kis tó és hogyan hajlongnak a
fiatalabb facsemeték, mind a szél erejének tiszteletére. Tán eleget
adóztak az erőnek, mert nemsoká odébb állt, néhány fokkal közelebb
a mennyei szférákhoz.
 Ezt az időt várták csak a levegő lokátoros éjszakai ragadozói. Elő
merészkedtek a közeli Dankó-barlangból, egy öreg tölgy tág odvából
és az erdő melletti elhagyott laktanya panelépületeinek rései közül.
Ez utóbbi helyről bukkant elő egy ritka albínó denevér.
Szerencsés volt, abból a szempontból, hogy mint éjszakai állat, ritkán
tűnt fel társainak pigmentbeli hiányossága. Éjnek évadján a sötétben
repkedett prédára lesve, nappal pedig egy hasonlóan fénytelen
helyen gubbasztott az alkony beköszöntét várva. Próbált elvegyülni,
nem kilógni, de belül félt a lelepleződéstől. Szerencsére erre még
nem volt példa…
… de ennek is el kellett jönnie. Egyik hajnalban túlságosan későn
repült vissza nappali menedéke felé. Meglátták. Többi hálótársa
összesúgott a háta és a szárnya mögött, pihenésnél pedig egy
szárnyfesztávolságnyi üres tér vette körül az amúgy zsúfolt résekben.
Bosszantotta és bántotta a dolgok eme fordulata. Hiába
manőverezett ő jól, lelte meg hihetetlen pontossággal eledelét, vagy
repült mindenkinél gyorsabban, csak egy különc volt a tömeg
közepén. Nem tudta, mit tehetne, így hagyta magát a perifériára
szorulni. De a következő holdciklus elején támadt egy ötlete.
Holdazni fog. Más emlősöknél, akik nem rendelkeznek dús szőrzettel,
működik a dolog. Az igaz, hogy ők nappal napoznak, de erre neki
nincs módja. A környék nappali ragadozó madarai hamar megoldanák
problémáját, de nem hepienddel. Neki éjjel kell, így
marad a holdazás. Meg fogja próbálni.

 A holdtalan éjeken úgy vadászott, mint előtte még senki. A pirkadat
első jelére uccu neki, repült „otthona” felé, karmai közt egy-egy
sáskával, szájában pedig egy kis desszertnek való hernyóval. Persze
ezeket általában nem bírta mind megenni. Másnapra meg már nem
voltak olyan finomak, ezért odaadta a szomszédoknak.
A Luna fényesedésével azonban alábbhagyott a vadászat intenzitása,
és helyére a sziklán történő fényfürdő költözött. Tükör nem lévén
semerre, nem tudta, mennyire válik be a módszere, de pár hét után
talán ezt igazolandó közelebb pihentek az alvó fajtársai. Ez a
közeledés pár hét múlva folytatódott és rá körülbelül négy hétre
megismétlődött.
 Úgy tűnik, jól működik a holdazás, eltűnt a megszűnt sápadt fehér
bőrű és szőrű, vérvörös szemű állatnak lenni. Helyette csak egy
sötétes folt maradt a többi nagy fülű folt közt. Boldog volt, mert
végre nem különbözött.
 Pár hét múlva egy hosszúra nyúló holdtalan éjszakán sokadik
áldozatát üldözve oldalba csapta egy hatalmas fénycsóva.
Szerencsétlen a levegőben pörögve, törött szárnnyal még fel sem
tudott ocsúdni, az aszfalton pattanva máris újabb csontja adta meg
magát a fizika törvényeinek.
 A közeli fán gubbasztó bagoly hatalmas szemeivel észrevette a sötét
úttesten szinte világítóan fehérlő testet. Évmilliók alatt kifejlődött
ösztönök által vezérelve elrugaszkodott az ágtól és rávetette magát
áldozatára. A fehér denevér sokkos állapota ellenére maga alá
piszkított a halála agóniáját átnedvesítő fájdalomtól, tekintete pedig
a holdat keresve még egyszer a mennybolt felé fordult.
 Később a pihenőhelyen még tanakodtak, hová is tűnhetett a legjobb
vadászuk, az a hóbortos és sápadt denevér.

  A fogason a sálak és sapkák alatt csak egyetlen kabát hirdette támaszadója funkcióját. De azaz egy kabát mily’ gőgösen pöffeszkedően lógott. Mivel vadonatúj és divatos kabát volt. Úgy érezte, szinte pulzáló dicsfény lengi körül. Néha önelégülten vonaglott a huzat ritmusára, illegetve fényes gombjait és hibátlan varrását, miközben megvetően és felsőbbrendűen meredt a helységben lévő többi ruhadarabra. Talán ez alól csak a két napja vásárolt Vans cipővolt kivétel (De ő, mivel egész nap a földet tapossa, hamar szerénnyé vált).
 A gőgös kabát egyszer csak felnevetett a szoba sarkában álló szekrényből kikandikáló régi gyermekdzseki láttán. Amaz szégyenében magára húzta a szekrényajtót, hogy minél kevésbé hallja a fogas felől felé meginduló gúny áradatot. Mivel az új kabát egy híres tervező munkája volt, széles palettán tudta híresztelni önön nagyságát s mások hiányosságait. Szegény kis dzseki megkapta a magáét tőle. Többek közt „ócska”, „divatja múlt”, „szakadt” és „kinőtt” jelzőkkel illette őt a fogas önjelölt királya. Annyira belelovalta magát a gúnyolódásba, hogy alig hallotta meg a szék irányából a gunyoros, kárörvendő, ám valamelyest mégis szomorú és bánatos szagú nevetést.
-Hát te min szórakozol ilyen jól? Tán tetszik a fenséges humorom? Egyáltalán ki vagy te? Ű
-Én a jövőd vagyok,- válaszolta a széken fekvő kabát - még ha nem is hiszed.
 Egy húsz évvel ezelőtti divat szerint szabott, nívós kabát volt. Tervezője remek munkát végzett, hiszen még a napjainkban is elegáns viseletnek tetszett sötétbarna színével, szép ívű gallérjával és visszafogott gombaival. Valaha borsos árért akasztották le a bolt kirakatából, s valaki hosszú évekig örömét lelhette hordásában.
-Kétlem, hogy ilyenné válnék. Holmi széken lógó és megfakult zubbonnyá. – válaszolt az új kabát, miközben gonoszan méregette beszélgetőpartnerét.
-Neked aztán tényleg van humorod, fiatal barátom. - nevetett fel a régi kabát – Hát tényleg nem gondolkodsz előre? Szerinted nem fakulnak ki színeid? Nem szakadhat le rólad gomb vagy feslik szét a varrásod? Sérthetetlennek gondolod magad, mint egy golyóálló mellény?
-Az nem lehet! Rám vigyázni fognak, hiszen szép vagyok és drága. Kímélő mosást kapok és majd…

Ám ezt a mondatot kettéharapta a nyíló ajtó nyikorgásának állkapcsa. Az ajtón berontó gyermekek a nagy rohanásban fellökték egyik társukat, aki estében a fogas irányában keresett kapaszkodót lendülő kezével. Talált is egyet, ám nem bizonyult elég erősnek, hogy megtartson egy lendületes gyermeket. A halk reccsenés az akasztó szakadásáról kürtölt szét kurta híreket az előszobában. Miután a szobából távozott a zsibongó sereg, csak az új kabát hangos csendje és némi halk kuncogás hallatszott. Ez utóbbi a szekrény felől…